Tovább a tartalomhoz | Ugrás a navigációhoz

Személyes eszközök
Itt vagyunk: Főoldal Szakmai anyagok Lélek Férfivá avatás egy piarista szerzetes szemével
Bekezdések

Férfivá avatás egy piarista szerzetes szemével

Vajon mit jelent ma a férfivá avatódás? Nyitottak-e a fiúk erre? És hogyan éli meg egy szerzetes a férfipólust, a férfienergiát saját életútja során? Többek között ezekről a témákról beszélgettünk Guba András piarista szerzetessel.

2014. szeptember 6.

 

– A beavatás mindenképpen valaminek a vége és valaminek a kezdete. Nagyon nehéz, mert szembenézést, őszinteséget, felelősségvállalást kíván. Egy ma élő fiúnak megvan ehhez az ereje, az érettsége?
– Nemrég egy fiatal szerzetestársam lelkigyakorlatot tartott, amelyen a beavatás elemeivel foglalkozott, a küzdelemmel, az apákkal való kapcsolattal. A jelenlévők közül egy fiú sem volt, akit ne vonzott volna ez a kérdés: úgy látszik, mindegyikükben ott van az igény a beavatásra, a férfivá válás folyamatára, rituáléjára. A közelmúltban egyetemista lányokkal beszélgettem, és előkerült a párkapcsolat témája. Néhányan mondták, hogy hiányzik valami számukra fontos férfielem a párjukból. És aztán egy kis idő múlva kapok egy-egy visszajelzést a legényektől, hogy maguk is keresik férfi identitásukat.

 

– Ön hogyan tapasztalta meg élete során a beavatást-beavatódást?
– A beavatás számomra néhány alapvető emberi, spirituális tapasztalat átélése, tudatosítása. Abban hiszek, hogy ezeket a tapasztalatokat megosztva mondok igazat a férfivá válásról. 11 éves lehettem, amikor „beleállt” a gondolat a fejembe, az érzés a szívembe, hogy pap legyek. Azt gondoltam, ez azt jelenti, két lépést lépjek hátra a lányoktól, ha egyszer úgysem nősülök meg soha. Ettől, azt hiszem, a női nem áttolódott bennem a „veszélyes” kategóriába.

 

– Nem is beszélgetett lányokkal, nőkkel?
– De beszélgettem, csak volt bennem egy félelem is: jó, kedves ez a lány, de ha vonzó, ha megérint, akkor mennem kell a közeléből.

 

– Azért félt, mert attól tartott, hogy egy lány eltérítheti a hivatásától?
– Igen. Voltak lányok, akik erősen hatottak rám, felpörgették a szívemet, de ekkor tudtam, hogy mennem kell. Kecskemétre jártam fiúiskolába. Természetesen én is ott voltam a bulikon, de ha egy lány érdeklődött irántam, azonnal eltűntem. Persze közben jólesett, nagyon fontos volt, hogy a lányok ne vegyenek semmibe, hogy normális srác, férfi vagyok, hogy megfelelek az elvárásaiknak. Ittam azokat a szavakat, amiket a többi fiú mondott arról, hogy ennek vagy annak a lánynak tetszem.

 

– Tudták, hogy papnak készül?
– A fiúk igen, a lányok nem, csak akkor, ha valaki nagyon közeledett – akkor elmondtam.

 

– Olyan nem volt önben, hogy „mégiscsak meg kellene próbálnom, azért, hogy tudjam, miről mondok le”?
– Ha úgy próbálok meg valamit, hogy tudom, hogy úgysem lesz belőle semmi, akkor nem tudom, mit próbálok ki. Eközben viszont nagyon vágytam arra, hogy valahogy mégis kapcsolatba kerüljek egy lánnyal. És ebben a „ki nem próbálásban” volt egy keserűség, mert láttam, hogy azért egy férfi-nő kapcsolat nagyon jó. Sétáltam a városban egyedül, láttam, hogy a többieknek van barátnője…

 

– …és sajnálta magát?
– Igen, nagyon. Akkor azt gondoltam, hogy ha ettől a magánytól szenvedek, akkor az biztos jó lesz valamikor, de nem a földön. Volt bennem egy nagy önsajnálat. Aztán beléptem a piarista rendbe, ahol azt a képet alakítottuk ki magunkban, hogy akkor hasznos és értelmes az életünk, ha éjjel-nappal erőfeszítésben élünk. Ha kispap vagy, a tanulás a dolgod, a lehető legnagyobb erőbedobással. Emellett sokat túráztunk, mozogtunk, sportoltunk, szintén keményen, a legnagyobb erőbedobással.

 

Aztán az egyetem vége felé kapcsolatba kerültem az iskolanővérekkel, ami kiforgatott eddigi életlátásomból. Ők arra kértek, legyek az egyik vezetője egy lányoknak szóló, hivatástisztázó lelkigyakorlatnak. Megjelentem ott, mint egy szem férfi, elővettünk egy szentírási részt, és azt a lányok átélték, érezték, egy sor dolgot „csinált” velük a szöveg, én meg nem éreztem semmit. Szégyelltem magam, és borzasztóan megirigyeltem ezt a belső gazdagságot. Minden alkalmat megragadtam, hogy megszerezzem ezt. Elmentem például lelkigyakorlatokra, ahol sokat kellett az érzéseimről beszélni, és szép lassan rájöttem, hogy nekem is vannak érzéseim, csak eddig nem tudtam kapcsolatba kerülni velük, ám ha nagyon figyelek, akkor mégis sikerül. Egy idő után elkezdtem örülni magamnak, annak, hogy vagyok és amilyen vagyok. Előtte inkább feladatnak, kötelességnek éreztem az életemet, a létemet. Akkor kezdett körvonalazódni, hogy szeretem magamat, és még az is lehetséges, hogy Isten is szeret engem.

 

– Miért voltak eltemetve az érzések önben?
– Kiskoromban, azt hiszem,  nagyon „természetes” srác voltam, éreztem, átéltem azt, ami megesett velem. Aztán 14 éves koromban édesapám a szemem láttára halt meg áramütéstől. A kertünkben lévő fóliasátorban rossz volt a világítás, ő kiment megszerelni – az én tanácsomra –, és belehalt. Ezt szörnyű volt látni, és eszembe jutott, hogy én öltem meg. Persze tudom, hogy nem, de mégis ott volt bennem a gondolat. Itt maradtam az édesanyámmal és a két húgommal, és hirtelen beleraktam magam a családfő szerepébe 14 évesen. Emlékszem, hogy édesapám sírjánál sem szívből sírtam, hanem féltudatosan. Egy részem sírt, a másik nézte és felügyelte a helyzetet egyfajta száraz, katonai figyelemmel. Itt valami beragadt, mondjuk úgy: az érzelmi életem.

 

Az édesapám halála napján találkoztam egy pap ismerősömmel, és elmondtam neki, hogy dühös vagyok Istenre, amiért ezt tette. Azt mondta, hogy ilyet nem lehet gondolni. És akkor ettől „dugó” került az érzéseimre, mert magamra vettem, amit mond. Hogy az, ami bennem így forrong, kavarodik, egy kontroll alatt tartandó valami. Ez jól beleillett abba a férfiképbe, miszerint az élet erőfeszítés.

 

Az előbb említett lelkigyakorlatokban talán ez a „dugó” tudott felszakadni. Megtapasztaltam, hogy gazdagság van bennem, és ez jó is volt mindaddig, amíg megint csak körbe nem néztem, és rá nem döbbentem, hogy nem értem, mit is jelent a férfi pozitív értelemben. Most már van belső gazdagság, de ez mintha nagyon nőies volna. Addig azt gondoltam, hogy a férfi az, aki elhallgattatja az érzéseket, belső világát az akarat, az erőfeszítés határozza meg. Ez ott hirtelen negatív színben tűnt fel előttem. De akkor hol van a pozitív férfi és mit jelent az én férfilétem? Összegezve: meghatározó volt számomra a nőkkel való találkozás, de még inkább, hogy ennek nyomán az én belső – mondjuk úgy – női részemmel találkoztam, és nagyon megörültünk egymásnak.

 

– Az édesapja halálát nevezhetjük beavatásnak?
– Az biztos, hogy létfontosságú tapasztalat. Nagy ugrás a gyereklétből a felelős felnőttlétbe. De nem állt mellettem senki, egyedül voltam és ez csak „csinálódott” velem. Nem is sikerült igazán. Úgy látom, a beavatáshoz kell egy vezető és egy közösség, ahová beavatódik a férfi, egy közösség, aki befogadja őt. Ez velem a szerzetesi örök fogadalmamban történt meg, mert az egy határozott, rituális esemény közösséggel, befogadással.

 

Itt, a piaristáknál azt jelenti: „Eddig tanultál, képződtél, próbálgattad az életünket, most véglegesen közénk tartozol, mostantól te is tanítani fogsz, közösen felelünk közös küldetésünkért.” Amikor elmondtam a fogadalom szövegét, elsírtam magam. Ott és akkor ért össze az érzelmi és a racionális, kötelességet vállaló részem. Aztán bekerültem az IBS szervezetfejlesztő-supervisor képzésébe, ahol nagyon szabad közegben nagyon erőteljes férfiak és nők mozogtak, természetes módon. Mestereink vezetésével a férfi-női minőségünket a szupervízori munkában átéltük, használtuk. Egyik mesterem által ekkor találkoztam az egyik harcművészeti irányzattal, ami azért lényeges, mert a harc férfilétemnek egy nagyon fontos alapeleme volt.

 

– Harc valami ellen vagy valamiért?
– Jó kérdés… Alapvetően az volt a fontos, hogy átéljem, megtapasztaljam, hogy van bennem egy elemi, vad erő, amivel kapcsolatban keresztények és nem keresztények mindig feltesszük a kérdést, hogy szabad-e ezt megtapasztalni, mert ez a vad erő el tud szabadulni, és pusztíthat is.

 

Másrészt itt döbbentem rá, hogy nekem mint férfinak ez van, a nőknek meg más van. Ekkor büszkén éltem meg a magányos harcost, és amikor beszélgettem a férfibeavatásról, nem is volt előttem más kép, csak ez. Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem: a beavatás mindig egy befogadás is egy közösségbe, és ennek a közösségnek a szolgálata. Ekkor lett igazán élő számomra az örök fogadalmam. Élővé vált a szertartás azon része, amikor minden örökfogadalmas szerzetes egyenként megölelt, befogadtak a „harcosok” közé.

 

Az edzőteremben pedig megtapasztaltam és megtanultam, hogy a harc nem az ütésváltás. A harc, a konfrontáció nem más, mint az igazság pillanata. Ekkor kiderül, ki vagy, mi mozgat valójában, hol vannak a határaid. Ez a helyzet az, amiben benne kell maradni, hogy napvilágra kerüljön, aminek napvilágra kell kerülnie. A végsőkig benne kell maradni, nem kilépve belőle, ahogyan Jézus is tette.

 

– Örül annak, hogy férfi?
– Igen. Amikor már rátaláltam a saját belső gazdagságomra és a vad erőre is, veszélyes életet éltem a hivatásomra nézve. Megéltem, hogy vagyok másik pólus, ráadásul olyan nők számára, akikben volt energia, erő. A nőiség erejének két oldalát éltem meg: a boszorkányt, a pusztítót, a háttérből manipulálót, és a gyógyítót, az életet adót. Ahogyan a vad férfierő is lehet gyilkos és lehet teremtő, védelmező. Élveztem az azokkal való találkozást, akik átélik ezt a két lehetőséget. Mindezt fontos volt megtapasztalnom, hogy megéljek valamit a pozitív férfiasságból.

 

– Még most is harcosként definiálná magát? Így éli az életét?
– A férfi archetípusokat a harcos, a mágus, a király és a szerelmes kategóriába szokás sorolni. Történetemben, életemben, abban, amit elmondtam, a testnek nagyon fontos szerepe van. Az erőnek, az érzéseknek. Egy rokonomnak voltak lovai. Lejártam hozzá lovagolni. A tizedik alkalom után már egyedül mentem terepre, veszélyes volt, de nagyon élveztem. Annyira szenvedélyesen akartam lovagolni, hogy a rokonom nekem adott egy lovat, amit Gödön tartottam. Hetente többször kilovagoltam terepre. Amikor a ló hátáról szétnéztem, azt éreztem, nomád őseim szemével nézek szét. Hogy megérkeztem a helyemre. Amint beléptem az istállóba, minden tiszta és egyértelmű lett.

 

Az iskolában, ahol dolgoztam, éltem, átláthatatlan emberi fájdalmak, kapcsolatok, ügyek fogadtak… Tőlem vártak segítséget, a lóháton pedig azt éreztem: itt van az Isten. Ekkor ez volt az az imám, amit át tudtam élni. Furcsa volt, mert a legkevesebb, amit mondani lehet róla, hogy romantikus, kicsit pogánykodó. Én meg katolikus pap vagyok. És arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy olyan belső tapasztalattal rendelkeznék, hogy ha szembejön valaki, aki azt mondja magáról, hogy sámán vagy táltos, akkor ne szaladjak el, hanem azt tudjam mondani, hogy én is az vagyok. Állok elibéd. Tehát hogy keresztény papként átéltek legyenek azok a dimenziók, amiket ő velem szemben esetleg képvisel.

 

– Úgy érti, hogy azt akarta átélni, hogy a sámán és a pap számára ugyanazok a csatornák nyitottak?
– Igen: hogy ismerem azokat a csatornákat, amiket ő, és a keresztény hitemet tudom abban megélni. Mindebben megerősített az is, hogy amikor az El Caminón jártam, egy pihenő alkalmával kinyitottam a Szentírást, és a vérfolyásos asszony történeténél nyílt ki a könyv. Megragadott az a mondat, hogy Jézus „érezte, hogy erő árad ki belőle.” Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi az az erő, amiről itt szó van, hogyan volt ezzel Jézus, hogyan működik. És akkor azt mondtam: nekem ez kell. Elég merész ez így, de fontos volt nekem, mert végre oda mertem állni Isten elé, hogy egyszer végre már valóban kérjek Tőle. Korábban mindig meghajtottam a fejem, és azt mondtam, legyen meg a Te akaratod. De most mást gondoltam: azt, hogy ezt most én akarom, és lehet, hogy másként lesz, de akkor is kérem.

 

– Hogyan folytatódott aztán önmaga keresése?
– A lovas világom a maga élő Isten kapcsolatával erős feszülést teremtett bennem, mert voltam én, aki lovagolok, és voltam én, aki piarista szerzetes vagyok. Nem tudtam, ezek egyben vannak-e vagy külön, vetekednek-e vagy harmóniába hozhatók? Valamit kellett tennem ezzel a feszültséggel.
Hosszú vívódás után úgy döntöttem, utánajárok, ki ez a földies ember bennem. Ekkor egy évet visszavonulva töltöttem egy tanyán. A szerzeteséletben van lehetőségünk egy időre kiszakadni abból, amit addig csináltunk. A földies Andrást akartam megélni.
Reméltem, hogy ezen az úton kapom meg azt az erőt, ami az El Caminón fontos lett nekem. Szerettem volna, ha ez az erő valami sajátos küldetéshez kapcsolódik. Hogy lássam: az élet melyik területén van szükség az én erőmre, hol hat az, hol gyógyít?

 

– Erre a kérdésre nem kapott választ akkor, amikor meghívást kapott a papi életre?
– Fontos elmondanom, hogy nincs erős kezdő eseménye hivatásomnak. Ha megkérdez papokat, szerzeteseket, el tudják mesélni hogyan kezdődött, hogyan lettek megragadva Istentől. Én nem emlékszem a hivatásom történetének a kezdetére.
Csak azt tudom, hogy én az Istennel hűségesen akartam végigcsinálni valamit, aminek az lett a vége, hogy nekem itt a helyem. Én bízom ebben a közös történetben, és úgy érzem, hogy tisztán és nyitottan hoztam meg eközben a döntéseimet. De mégiscsak volt valami hiányérzetem magammal kapcsolatban.

 

– Milyen volt ott lenni egyedül, ebben az elvonulásban?
– A tanyán nagyon élveztem az életet: volt két lovam és egy kutyám, jártam vadászni és meditáltam. Elfoglaltam magam, elláttam az állatokat, főztem, fűtöttem, hordtam a vizet, azt ettem, amit lőttem, vasárnaponként meg bejártam a faluba misézni. De eközben nem történt semmi. Közben meghalt egy rokonom, és édesanyám kérte, mondjak el harminc misét harminc egymást követő napon át nagynénémért. A miséket úgy kezdtem, hogy azt mondtam az Istennek: „Ide figyelj! Eddig soha nem csináltad azt, amit én kérek, most viszont azt fogod csinálni.” Nem tudja elképzelni, milyen jó érzés volt vállalni ezt a dacot! A legigazabb miséim voltak.Január vége felé járt az idő. Amikor letelt a harminc nap, tüdőgyulladást kaptam. Egyedül voltam a télben, csak arra volt erőm, hogy megrakjam a tüzet, megetessem az állatokat, és visszafeküdjek. Olyan voltam, mint a fák, bennük is alig van élet télen. Vártam, hogy vége legyen. Ez két hétig tartott. Egy nap, amikor már jobban voltam, kiálltam a ház elé, és akkor éreztem, hogy nagyon halványan megjött a tavasz. Eltöltött valami cinkos derű. Lefeküdtem és álmodtam. Megjelent egy képsor bennem, amiben megláttam, hol az erőm, mi az én küldetésem.

 

– Akkor ez az egy év ide vezetett.
– Igen. Nagyon hálás vagyok ezért.

– Megdolgozott ezért az álomért…
– Majdnem belehaltam, de megtörtént. És rájöttem, hogy amit megálmodtam, azt eddig is éltem, csak most jó volt archaikusan, szimbolikusan egybe látni. Erre vágytam. Hogy ne mindig csak az átgondolt, reflektált utamat lássam az Istennel. Legyen egy sűrített képem, amiben az Isten felvilágosít, hogy hová küld, mint az ószövetségi prófétáknak.

 

– És mi volt az álombéli üzenet?
– Az, hogy az a küldetésem, hogy összekössek. Embereket egymással és önmagukkal. Látom, hogy ez az összekötő erő mennyire nem tőlem függ. Akkor és ott működik, amikor akar. Küldetésünkért megküzdeni, megharcolni érte, mint Jákob: ez hozzánk tartozik, férfiakhoz.
Nem lettem mágus vagy sámán. Maradt a harcos lét, s ahogy öregszem, ebből valamiféle mesterré kell válnom. Nem is tudnék ez elől kitérni, mert rendi feladatként a fiatal szerzetesek vannak rám bízva.

 

– Az nem jutott eszébe, hogy a mágust, a sámánt, a harcost, a gyógyítót integrálja magában? Ezek nem mind az ön személyiségének különböző részei?
– Látja, most ön által jelenik meg az az erő, ami segít jobban összerakni magam. Azt hittem, valami nagyon megváltozik bennem ez alatt az egy év alatt, de nem így történt. Ha most befejeződne az életem, elégedett volnék, jó így egyben látni. Nincs bennem vágy, hogy valamit még létre kellene hoznom. Ami van, annak örülök. Persze vannak terveim, de ez így már egész bennem.

 

– Úgy tudom, Gödön terveznek egy beavató iskolát.
– Ez egy szép folyamat. Sokat tett és tesz érte a nevelőtestület. Amikor rendünk megfogalmazza, hogy milyen egy piarista iskola, akkor azt mondja, hogy beavató. Gödön ez különösen nyilvánvaló. Nagyrészt olyan fiúk járnak hozzánk, akik a tanulmányaikat iskolánkban befejezik, egy mesterséget kitanulva. Felelősségvállalás szempontjából sokkal nagyobb váltást élnek át az iskolából kikerülve, mint egy gimnazista.
A nálunk töltött évek alatt nagyon nagy utat tesznek meg. Szétesett kamaszból jórészt olyan fiatal férfivá válnak, akik kilépve tőlünk tudják, hogyan keressék meg kenyerüket, és képesek felelősséget vállalni leendő családjukért. Vagyis valamiképpen már beavatottak. Viszont szeretnénk, ha ezt a folyamatot ezek a fiúk sokkal tudatosabban élhetnék meg.
Az iskolához kapcsolódva pedig találnának egy olyan közösséget, amelyben támaszkodhatnak egymásra. Iskoláink tanárai számára szerveztünk egy konferenciát, ahol az egyik szekció a beavató iskolával foglalkozott. Az itt megjelenő tanárok – nemcsak a gödiek – kifejezték, hogy személyesen nekik is fontos a beavatódás, és diákjaik számára is szükségesnek látják ezt. Jó volt hallani, hogy ez a téma, ez az igény ott él sokakban.

– Hogy látja a nők szerepét, a női létet?
– A nők testi, fizikai működésük miatt közelebb vannak a földhöz, az élet elemi erővel ott van bennük, és emiatt az alapvető dolgok hamarabb megérkeznek hozzájuk. Nekünk, férfiaknak hosszabb az utunk belső világunkhoz, ennek megtalálásában a nők sokat segíthetnek. Nem egyszerű a férfinak bevállalni ezt az utat, ráadásul esetleg női segítséggel.

 

– Talán azért, mert sok férfiban él az a hitrendszer, hogy az érzelmek kimutatása és a férfiasság nem egyeztethető össze. Miközben a nőkben ez hiányt okoz, mert mi, nők úgy gondoljuk, hogy egy férfi legyen férfias, de az is férfias, ha az illető férfiként kimutatja az érzelmeit, érzéseit.
– Igen, így van, kell, hogy felszínre kerüljön női oldalunk. Például azért, hogy közel merjük engedni magunkhoz sebeinket, és mások sebeit. Azt a kifejezést használtam a nőkre, hogy „közelebb vannak”. A férfi meg mintha távolabb lenne, de ebből meg éppen a tudatosság fakad, amit meg a nők tanulhatnak tőlünk.

 

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek